Emlékszel arra a napra mikor elballagtál a szeretett vagy kevésbé kedvelt iskoládból? Mikor reggel felébredt az ember egy kellemesen bizsergő érzés járta be testünk minden porcikáját.

Színes, illatos virágokkal díszített tantermek és folyosók, ahol a diákok hangos zsivaja visszafogott beszélgetéssé tompult, az iskola légkörét átjárta az a különös hangulat. Rokonaink meghatódott pillantásokkal kísérték figyelemmel az ünnepi eseményeket.

De ne rohanjunk ennyire előre, hisz az előkészületekről nem is beszéltünk semmit. Igaz, ha engem kérdezel, nem sok mindent tudnék erről mesélni, mert eddig ahányszor elballagtam, mindig kimaradtam a ballagási ceremóniai gyakorlásából és csak a „Ballag már a vén diák" című dalnak pár sorát tudtam fejből a többit végig tátogtam.

Általános iskolából ballagva a nagy esemény előtti nap vették le a lábamról a négy hete hordott gipszcsizmámat és bicegve léptem ki az iskola kapuján és léptem be a nagybetűs életbe.

A középsuliból meg sikerült előbb megszabadulnom, úgy hogy a szakma kiváló tanulójaként bő egy hónappal előbb befejezhettem az iskolát, így az előkészületeken ismét nem vettem részt, (hú de utáltak az osztálytársaim ezért ) csak a ballagás napján mentem be az iskolába.

Sőt most jut eszembe, hogy a katonaságtól a leszerelésemet is majdnem lekéstem. Ugyan is hétfőn volt a leszerelés napja és a laktanyába legkésőbb szombat estig kellett volna visszamennem, én meg hétfő reggel 8-ra mentem. Úgyhogy a kapuügyeletes tiszt nem éppen őszinte mosollyal, egyből vinni akart a fogdára, hogy ha én ennyire ráérek, akkor ráérek, leszerelni később is, de szerencsére a parancsnokom közbeszólt és megúsztam az ügyet.

Csodás élmények, csak vigyorgok itt egymagamban, mint vadalma a körtefán!

Te is emlékszel hasonló pillanatokra?

De ezeken a neves napokon, számomra volt még egy csodálatos dolog, a családi ebéd. A gyöngyöző tyúkhúsleves, a frissropogós rántott csirke, a töltött dagadó, na és a paprikást ne is említsem.

Így utólag belegondolva, szüleink a háttérben rengeteg energiát fordítottak az ünnepséget követő ebédre, de akkor ez volt a természetes.

Oly rég volt, hogy most már lehet, hogy a gyermekednek lesz a ballagása, és azon gondolkodsz, étterembe hívjad meg, vagy otthon lássad vendégül a családodat, barátokat.

Őszinte leszek hozzád. Volt szerencsém ebben is meg abban is részt vennem és lehet, hogy régimódinak tűnök, de az éttermi lakoma meg sem közelíti az otthonit, igen tudom, most sokan mentegetőznek.

- Mert régen minden más volt!

- Mert akkor több idő jutott mindenre!

- Kinek van kedve annyit mosogatni!

Szerintem meg csak elkényelmesedtünk!

Mennyivel egyszerűbb kifizetni a számlát és nem kell törődnünk az alapanyagok beszerzésével, az ételek elkészítésével és a rengeteg mosogatni valóval.

Igen ezeket kilehet váltani pénzel, de az élményeket a családi meghittséget és a jó emlékeket nem lehet pénzel megfizetni.

Részemről, ami az éttermi ballagásról megmaradt emlékek: hideg volt a főétel, kényelmetlenül éreztem magam, mert a szomszédasztaloknál ülők, azt firtatták, mi a fenét is tobzódunk mi itt 15-en. Senki nem merte önmagát adni, mert étteremben viselkedni ildomos. Mindenki az óráját nézte, hogy mikor hozzák a desszertet és mehessen haza, mert egy letudandó kötelezőnek érezte, nem pedig egy emlékkönyvbe való eseménynek.

Tudom a vendéglátós partnereim nem fognak örülni ezeknek a soroknak, de üzenem nekik, hogy -Bocs fiuk, de ez az igazság!

Én azt javasolnám, ha igazán élményekben gazdagon akarod gyermekedet a nagybetűs élet rögös útjára engedni, akkor nem a kényelmes megoldások a célra vezetőek, mert annak soha nem lesz akkora értéke, mint amibe beleteszed szívedet, lelkedet.

Azt ne feledd, hogy akkor ott abban a pillanatban gyermeked nem sokra fogja tartani, azt a helyzetet, de idővel minden megváltozik, és mikor évek múlva vissza gondol rá, és lehet egy nehéz pillanatában, akkor lesz neked igazán hálás és mosoly derül az arcán.

Úgy ahogy én is hálás vagyok szüleimnek, hogy annyi sok élményben részesítettek!

Guszti